Lassan két éve nem írtam ide semmit, pedig azért egy-két vers született ezen idő alatt is, lássunk most egy egészen újat:
Lényegtelen most az óra,
Visszarévedek az útra.
Csönd kísérte. Ez a mámor?
Jaj ne! Újra itt van Ámor.
Nem akarom. Hova bújjak?
Menekülnék. Hova fussak?
Újabb szem a végtelenbe,
Lejtő ez a képzeletbe.
Vicc az egész, nem is érzek,
Lelkem lélektelen lélek.
Más vagyok, magam sem értem,
Saját magamat is félem.
Mégse, hiszen felhőn szállok,
Mindig, mikor mellé állok.
Minden sarkon jelet látok,
Ismerős már ez az átok.
Mégis, hiszen irreális,
Biztos meglátta már más is,
S miért lennék én az első?
Cselekszem, de mindig késő.
Lényegtelen most az óra,
Visszarévedek az útra.
Csönd kísérte, édes mámor.
Jaj ne! Újra itt van Ámor.
Gungl Larion, 2009. október
