Keringő sokaság, évek sűrűjében,
Közönséges, hitvány élet pereg le előttem.
Egy szempárt kutatok, keresek veszetten,
Zaj, zsivaj, s őrült muzsika rejti el előlem.
Míly csodás, míly boldog pillanatok azok,
Végtelenség és végesség együtt, benne ragyog.
Égbe török és küzdök, mégis zuhanok.
Hol vannak ilyenkor istenek, s őrző angyalok?
Átkozott a vér, mely ereimben folyik,
Helyhez köt és bilincsbe ver, ellenem dolgozik.
De dicső az elme: igazat hazudik,
Mint gyermekek meséi, a valót elferdítik.
Feltekintek ismét a bolond árnyakra,
Állatok! és nem többek, bódult legyek násztánca.
Vaddá válok én is, hazugok szavára,
Karjaimba kerül végre, hű figyelmem tárgya.
Kérdések és válaszok kergetik egymást,
Mint mikor püspökök motyogva mondják az áldást.
Ég felé pillantva várom a megváltást,
Formák rejtik a végtelent, már nem is látok mást.
Vége lett, mielőtt elkezdődött volna,
Halk némaság telepedett rá a búcsúszóra.
Vissza se néztem, az ajtó most már zárva,
Azért néha elforgatom azt a kulcsot, hátha...
Gungl Larion, 2007. ősz
Esküvőn
2007.11.26. 18:33 :: Glarion
Szólj hozzá!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://kiittbelepsz.blog.hu/api/trackback/id/tr31242697
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
